Kedd este Christian azt nyilatkozta, hogy másnap pihenőnap, mert már elfáradt az utóbbi napokban. Úgyhogy szerda reggel a briefing előtt jól bereggeliztem szalonnás-hagymás omlettből, gondolván, hogy ma úgyse repülünk. De a meteor továbbra is jó időt ígért, és Christian csóválta a fejét, hogy mi legyen... Láttam rajta, hogy már kicsit megcsömörlött a sok repüléstől, de ugyanakkor egy jó napon nem akarna a földön maradni. Annál is inkább, mert az elkövetkezendő napokra egyre romló idő jósolt, még több nedvességgel és zivatarral. Christian végül döntött: repülünk, de csak kényelmesen. Találkozás a gépnél 11-kor, felszállás 12-kor.
Úgy is lett, dél előtt 5 perccel szálltunk fel. Az ég már tele volt gyönyörű és nagy felhőkkel, nem volt gond emelést találni és alapig emelkedni. Utána Christian átadta nekem, és irány északnyugat, a Gamsberg. Korábban, amikor én repültem, Christian még akkor is mindig mondta, hogy merre menjek, a felhő melyik része alá helyezkedjek, stb. Most viszont szinte teljesen passzív volt, így egy órán keresztül azt csináltam, amit akartam, az enyém volt az ASH. Christian csak néha biccentette a fejét a felhő alatt jobbra vagy balra, jelezve, hogy szerinte merre kellene dönteni, és a felhőalapot elérve néha megszólat, hogy "Na menjünk tovább!".
És én mentem. Nyomtam neki rendesen, 3 méter alatti emelésekben nem álltam meg. Európai mértékkel eszméletlenül jó idő volt, gyönyörű kumuluszok jobbra-balra, előre-hátra legalább 100 km-re. Igazi, tét nélküli örömrepülés volt, egyik felhőtől a másikig, egyik termikből a másikba. Arra az egy órára enyém volt az egész világ, fantasztikusan éreztem magam, folyamarosan vigyorogtam, mint egy hülyegyerek :-)
A Gamsbergnél elértük a hegyeket, Christian átvette, és délnek fordultunk, hogy megnézzük az oda előrejelzett konvergenciavonalat. Voltak is jelei a konvergenciának: a felhőalap alatt lévő felhőfoszlányok két, különböző nedvességtartalmú levegő keveredését jelezték. De a konvergencia nem volt az igazi, nem alakult ki szép hosszú vonal, amiben folyamatosan lehetett volna siklani. Christiannak állandóan meg kellett állnia emelkedni.
Viszont legalább tőlünk jobbra, keletre megnézhettük a Namíb-sivatagot. Az égen egy szem felő sem volt felette, a földön pedig teljesen kietlen volt a táj, sehol egy fa vagy bokor. A távolban ott vöröslettek a homokdűnék, de odáig nem repültünk el.
Délre érve Chritian megfordult, hogy a hegyek felett még egyszer végigrepüljön a konvergencia mentén vissza a Gamsbergig. Ott majd átadja nekem, mondta. De 50 km után, egy szenvedős emelésben csavarva egyszer csak így szólat: "Berti, nekem ehhez már nincs kedvem, vedd át!" Éreztem, hogy most jött el a pillanat, hogy elege van a repülésből, úgyhogy Bitterwasser felé vettem az irányt. Bizony, ilyen is megesik néha, hogy az embernek már elege van a repülésből.
Bitterwasser akkor 170 km-re volt. 170 km Magyarországon nem elhanyagolható távolság, egy versenyen egy napi feladat fele-harmada ennyi. Ha Magyarországon valaki 170 km-ra van a céltól, akkor még kitartó munka vár rá, amíg hazaér. De én ott és akkor nem azt gondoltam, hogy "Hűha, még 170 km hazáig!", hanem a világ legtermészetesebb módján, mintha csak egy szoba egyik sarkából a másiba sétáltam volna át, egyszerűen Bitterwasser irányába fordítottam a gép orrát, és hazarepültem. No para, csak relax, egyik termikből a másikba, mintha csak egy szimulátorban repültem volna. Egy olyan szimulátorban, amiben a jóidős beállításokat a maximumra állították: maximális termikerősség, maximális termikaktivitás, maximális felhőalap.
Csak 550 km-t repültünk, de én élveztem minden pillanatát. Christian szemmel láthatólag kevésbé, úgyhogy csütörtökön tényleg pihenőnapot tartunk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.