A fotók mellett természetesen egy pár videót is csináltam Bitterwasserben. Mindet végignézni azonban elég unalmas volna, úgyhogy a videókból inkább összeraktam egy klipet, talán nem is sikerült olyan rosszul, íme:

A legjobb HD minőségben (720p), teljesen képernyőn nézni, bekapcsolt hanggal, úgy az igazi. A Németországból idelátogatóktól elnézést kérek, ugyanis ott a videó nem nézhető meg, mert a háttérzene nagyokos jogtulajdonosa ezt megtiltotta. Hát, felőlem mindenki úgy lő a saját lábába, ahogy akar...

Update: a videót német közkívánatra feltöltöttem a Vimeóra is, hogy Németországból is meg lehessen nézni.

Hazaértem. Fanfárok, vörös szőnyeg, dínom-dánom. 

Még egy pár (egészen pontosan három darab) fotó a hazaútról itt.

Rövid bécsi megállóval úton vagyok Magyarország felé. A gép pontosan indult Windhoekból és pontosan érkezett Frankfurtba, a kettő közötti 10 órát megpróbáltam alvással tölteni, de persze sikertelenül. A turistaosztályú ülésekben ez anatómiailag lehetetlen. Frankfurtban még megvolt az autóm (kő, szív, leesés), még gyorsan utánaérdeklődtem Szabó Peti világjáró csomagjának, aztán irány Magyarország. Sötét, szemerkélő eső, felvert víz az autópályán, öröm ilyenkor vezetni. A kinti hőmérséklet csak akkor tudatosult bennem, amikor az első benzinkúton megálltam, és kiszálltam tankolni. Hát itt hideg van, b... meg! Előtte a fűtött terminálépület és a zárt parkolóház elaltatta a figyelmemet.

Viszont kellemes meglepetésként ért, hogy amikor Németországban a benzinkúton osztrák autópályamatricát vettem, akkor ugyanott lehetett magyar (virtuális) autópályamatricát is kapni. Németországban! Úgyhogy gyorsan vettem is egyet, így legalább azzal sem kell bajlódnom a magyar határon.

Eljött hát az utolsó nap. Gyorsan elrepült (szó szerint!) ez a két hét, de ezalatt rengeteg élmény ért. Az időjárás a második héten ugyan nem volt a legjobb, de az első héten Namíbia megmutatta, miről is híres. Egy dolog tudni, hogy errefelé jó idők szoktak lenni, de egy másik dolog átélni. Amíg az ember ezt meg nem tapasztalja, el sem tudja képzelni, hogy ilyen is lehet. Bár kétségtelen, hogy Magyarországon is előfordul olyan idő, hogy 1000-et lehessen repülni - szökőévente egyszer. Itt viszont egy jó periódusban sorban jönnek az ilyen napok. És ha az ember legalább 3 hétre jön, akkor szinte 100%, hogy kifog egy ilyen jó periódust. Utána pedig csak annyi kell, hogy 8 órán keresztül 130 km/h-s átlaggal repüljön, és megvan az 1000. Egy hosszúszárnyú géppel ez abszolút nem probléma, de 15 vagy 18 méteres géppel sem lehetetlen, bár ezekkel már nagyobb repülőtudás kell a sikerhez.

Ebéd után indulok a reptérre. Szerencsém van, ugyanis a német női keret edzője is ugyanazzal a géppel megy Frankfurtba, mint én, és ő bérelt autót, úgyhogy elvisz magával. Így megspórolom a taxiköltséget (ami nem kevés), sőt, mivel neki az autót nem a reptéren, hanem Windhoekban kell leadnia, így még Windhoekban is szétnézhetek egy kicsit. Windhoekból aztán az autókölcsönző cég kivisz minket a reptérre, ami onnan kb. 50 km.

Valószínűleg ez az utolsó blogposztom Bitterwasserből. A Bitterwasser -> Windhoek -> Frankfurt -> Bécs -> Győr -> Budapest -> Debrecen útvonalon azért még valahol megpróbálok beszámolni az úti fejleményekről, ha lesz időm és internetem. A teljes út szép hosszú lesz, olyan 50 óra.  

És amikor már azt gondoltam, hogy nincs tovább... De ugye azt mondják, hogy "az operának nincsen vége, amíg a kövér hölgy énekel"! Nos, a bitterwasseri opera is eggyel több felvonásos lett, mint gondoltam. Történt ugyanis, hogy délelőtt jött Martin, aki tudta, hogy mára elárvultam, hogy nincs kedvem-e repülni a flight office-os főember, Dieter Schwenk fiával, Heikoval a bitterwasseri Twin Astirral. Hát már hogyne volt kedvem! Úgyhogy nem sokkal délután 2 előtt fel is szálltunk vontatásból, az égen már szép kumuluszok voltak mindenfelé. Heiko ült elöl, én hátul, ti. a bitterwasseri Twin Astir namíbiai lajstromban van, és míg Heikonak honosítva van a szakszója Namíbiában, nekem nincs. De ez abszolút nem zavart, a lényeg az volt, hogy még egyet repülhettem.

Érdekes idő volt, némelyik emelés elég gyenge és nehezen kikörözhető volt, de voltak 4 méterek is. A vége felé már 3400-ig is fel tudtunk kapaszkodni, de felhőről felhőre menve a felhőalap hol magasabban volt, hol alacsonyabban. Mivel a Twinben nincsen motor, ezért nagyon nem távolodtunk el Bitterwassertől, annál is inkább, mert a meteor bezivatarosodást ígért. Ez be is jött, először csak messzebb láttunk itt-ott esőt, majd a környéken is elkezdtek nőni, tornyosulni és szétterülni a felhők, végül Bitterwassertól nem messze nyugatra is esni kezdett. Amikor a rossz idő már szinte teljesen bekerített minket, akkor úgy döntöttünk, hogy ideje leszállnunk. Ez jó döntés volt, ugyanis tíz perccel a leszállás után először csak csepergett, aztán egy rövid időre elállt, de utána mintha dézsából öntötték volna.

Így hát végül tudtam még egy utolsót repülni, mielőtt holnap hazaindulok. Ugyan nem volt nagy repülés, csak a környéken kóvályogtunk bő két és fél órát, de nagyon jól esett. Szerintem én még nem is repültem korábban Twin Astirral, úgyhogy most ez is megvolt. Nem egy ASH-25, de hátul akkora hely van benne, mintha egy fürdőkádban ücsörögne az ember.

További fotók a repülésről itt.

A B-kategóriás filmek egyik királya az "Úszó erőd" című műalkotás, főszerepben Steven Seagallal és Erika Eleniak melleivel. A filmben gonosz terrorpisták megszállnak egy amerikai hadihajót, hogy gonosz célból elrabolják az atomrakétákat. Csak egyetlen ember akadályozhatja meg őket ebben: a hajószakács (ő Steven Seagal), aki mellesleg volt kommandós. Ez természetesen sikerül neki, így a film tanulsága az, hogy a szakáccsal jobb nem viccelni.

Ez a bitterwasseri szakácsra is igaz. A mi szakácsunk ugyanis úgy néz ki, mint egy keletnémet bérgyilkos, aki leginkább puszta kézzel szeret ölni. Mint megtudtam, korábban katona volt a német hadseregben és a "légióban", bármelyik légió is legyen az. Ennek ellenére kedves embernek tűnik, amikor vacsorakor egyenként végigjárja az asztalokat, és bejelenti, hogy a büfé tálalva van. De azért ha gonosz terrorpisták támadnának Bitterwasserre, szerintem a szakácsunk két palacsintafordítás között elintézné őket a palacsintasütővel. Vagy puszta kézzel. Aztán tálalná a vacsorát.  

Nos, úgy tűnik, hogy senkinek nem kell ma egy másodpilóta, úgyhogy a földön maradok. Hát, ez van. Nem baj, majd ejtőzök a medence szélén, és fotózgatok. Holnap pedig indulok haza.

A 12 napból, amit Christiannal együtt repülhettünk volna, végül 6 napot repültünk. Jobban örültem volna 8-9 repült napnak, de a hiányzó napokért kárpótol a két 1000 km-es repülés. De ahogy Christian mondta, az 5 hétből, amit összesen itt töltött, ő 2,5 hetet repült, úgyhogy neki is 50%-os az átlaga.

Mivel ma nem repültünk, volt időnk kényelmesen szétszedni és konténerbe rakni a repülőt. Napozás a medence partján, aztán délután 4-kor találkoztunk a gépnél, mindent berámoltunk, réstakarószalagok le, a ragasztónyomokat letakarít (na, vajon ki csinálta az utóbbit...?), aztán irány a konténer. Látszik, hogy a kisegítő fekete srácok már nem először láttak repülőt, mert igen szakavatottan tevékenykedtek, le a kalappal előttük. Összesen másfél óra alatt bent volt a konténerben a gép, útra készen hazafelé Európába. Majd márciusban fog megérkezni. A szétszedés közben persze bőszen fotóztam, íme az eredmény.

Christian holnap repül haza, én majd holnapután. Eredetileg mindketten holnapután mentünk volna, de Christiannak egy nappal előre kellett hoznia a hazaútját, én viszont már nem tudtam átfoglalni a repülőjegyemet. Így holnap még itt leszek; ki tudja, talán kell valakinek egy másodpilóta, és akkor esetleg még repülhetek egy utolsót holnap. Meglátjuk. 

Ma reggel a meteor jobb időt igért a tegnapinál, de nem olyan jót, mint amilyet tegnap reggel jósolt mára. A harmatpont továbbra is magas volt, ami továbbra is alacsony felhőalapot vetített előre és zivatarokat. Ma volt az utolsó közös napunk Christiannal, úgyhogy mindketten szerettünk volna egy repüléssel búcsúzni Bitterwassertől. Csak egy probléma volt: a tómeder még mindig túl nedves volt a fel- és leszállásokhoz, így a "09 Hangar" pálya volt használatban. Igen ám, csakhogy elég erős északi szél fújt, pont keresztben a pályára, a pálya viszont elég keskeny, a két oldalán bokrok... Christian nem akart úgy járni, mint pár éve egy EB 28 (ez egy ASH-25-höz hasonló típus), ami egy pont ugyanilyen erős oldalszeles felszállásnál ezen a pályán a bokrokban kötött ki. Mi legyen? Egy pár 15 és 18 méteres gép felszállt, na de az ASH-25 fesztávja 26 méter. Aztán vontatásból elstartolt egy ASH-25 is, de a vonatópilóta elmondása szerint elég határeset volt a felszállás így is. Végül Christian nehéz szívvel úgy döntött, hogy inkább ne repüljünk, nincs olyan fantasztikus idő ma, ami megérné a kockázatot. Kár érte, de meg tudom érteni Christiant, sok-sok évig spórolt erre a gépre, nem akarja összetörni.

A néhány ma repülő gép pilótái szerint végül is érdekes, de nem is olyan rossz idő volt. Az emelések dobálósak voltak, sok felhő kihagyott, de volt 5 méter is, és 3800-ig is fel lehetett kapaszkodni. Bár valami azt súgja, hogy nem Bitterwasser közelében, hanem délebbre. Hát, így jártunk...   

Tegnap, azaz hétfőn délután új arcok bukkantak fel, és az egyik közülük ismerősnek tűnt. A gyanúm beigazolódott: Szabó Péter érkezett meg, és vele még egy magyar, Hársfalvi Péter. Jó volt magyarul beszélgetni velük vacsora közben. Két hétre jöttek, remélem, szerencséjük lesz az időjárással.

A magyarok megjöttek, az áram pedig megint elment, és nem is jött vissza ma délutánig. Ilyenkor egy tartalék aggregátor termel valamennyi áramot, de az csak a flight office-t, a konyhát és a recepciót látja el, a körkunyhókba már nem jut belőle. Így hiába ment a drótnélküli internet a recepción, én nem tudtam a laptopot tölteni és blogot írni. Azért egy ilyen 24 órás áramkimaradás már több, mint boszantó. Namíbiának még van hova fejlődnie.

De legalább csináltam még egy pár fotót, itt megnézhetők.  

Ideje írnom a körkunyhóról, ami az elmúlt majdnem két hét alatt a szállásom volt, másról ma úgyse nagyon tudok. Nos, mint a neve is mutatja, ez egy kör alakú kunyhó, a (belső) átmérője kb. 3,5 méter. A padló járólapos, a falai és a csúcsos teteje fémlemezből vannak, illetve a tető fölött van egy még egy tető pálmalevelekből, árnyékolásnak. Ez utóbbi egész jól működik, ugyanis délben, amikor a Nap itt gyakorlatilag függőlegesen süt, semmi napfény nem éri a kunyhó falát, és így belül nem melegszik fel elviselhetetlenül. Felmelegszik persze, de nyári kempingezős tapasztalataim alapján állíthatom, hogy egy sátor a tűző napon sokkal melegebb tud lenni.

A kunyhón van egy ajtó (az is fémből), illetve két ablak. A két ablak rendes ablak, üveggel, nyithatóak, és van rajtuk szúnyogháló, illetve függöny. A kunyhóban középen van egy nagy franciaágy; azt nem tudom, hogy minden kunyhóban ilyen van-e, vagy vannak-e kétágyasak is. Az ágy fölött van egy leereszthető szúnyogháló, de most semmi szükség rá, mert szúnyog nincs egy szál se. A kunyhó berendezése elég szerény, van egy kis asztal székkel, egy falipolc, egy ruhásszekrény, illetve ezzel egybeépítve oldalt egy kis asztalka, amolyan éjjeliszekrény. Van még a fal mellett egy mennyezetről lelógó vízszintes rúd is, amire vállfákat lehet akasztani vagy a törülközőt lehet rajta szárítani.

A ma reggeli briefing nem sok újdonságot mondott a korábbi napokhoz képest: sok nedvesség, hűvös idő, alacsony felhőalap. Már reggel fél tízkor alacsonyszintű kumuluszok borították az eget, úgyhogy attól tartok, hogy ma nem kell este 8-ig várnunk az esőre. Christiannal úgy határoztunk, hogy ma nem repülünk, majd holnap, akkora ugyanis már sokkal jobb időt jósolt Aigner Szilárd Martin.